Felnőtt korunkra a legtöbbünk munkával tölti napjai jó részét. Lehet ez egy állás egy multinál, egy hivatás, egy saját vállalkozás menedzselése vagy akár művészeti projekt kiteljesítése. Mindegyikben közös, hogy így vagy úgy, de munkaként tekintünk rá. Mindannyian elgondolkoztunk már azon, mi is motivál bennünket nap mint nap, hogy felkeljünk, dolgozzunk és a hétköznapi rutint végezzük. A pénz? Az egzisztenciális biztonság? Egy jó közösség? A válasz mélyebben gyökerezik, mint elsőre gondolnánk.
Néhány évvel ezelőtt a Harvard Business School munkatársai több száz munkavállalót kértek fel arra, hogy egy naplóban vezessék a munkában töltött napjaik csúcs- és mélypontját. Az így összegyűlt 12.000 naplóbejegyzésből a kutatók felmérték, hogy mik motiválják leginkább a dolgozókat, és mik azok, amik elégedetlenné teszik őket. Az eredményen maguk is meglepődtek, hiszen azok teljesen szembementek a híres Maslow-i piramissal és a többi hagyományos vezetési bölcsességgel.
A kutatók azonban nem érték be ennyivel. Ezt követően 600 közép- és felsővezetővel készítettek interjút arról, hogy mit gondolnak, vajon mi a legfontosabb tényező, amely a dolgozót motiválja a munkája során. Az eredmény ebben az esetben már sokkoló volt: a megkérdezett menedzserek 95%-a szerint a fizetés, a biztonság, a munkakörülmények vagy a vezetői nyomás valamelyike az, ami motiválni tudja a munkavállalót nap mint nap. Nos, ők mindannyian tévedtek.
A hegymászó, aki tévedett
Mi tehát az a tényező, ami hajt bennünket? A választ csípőből tüzelik a felvilágosult menedzserek és a motivációs trénerek: a boldogságra való törekvés az, ami előre visz bennünket. Bárcsak így lenne.
Képzeljünk magunk elé egy hegymászót, aki a Mount Everest meghódítására készül. Szabadidejét és számolatlanul sok pénzt feláldozva edz és készül, megbirkózik az utazással, a hivatalnokokkal, majd nekiveselkedik a csúcsnak. Napokba telik, míg a csúcs közelébe ér, miközben a zord körülmények csak kínozzák. Hideg van, ritka a levegő, megszámlálhatatlan veszély leselkedik rá. Az utolsó 300 méteren már a kínok kínját éli át, fáradt, a lába ólomból van. Majd felér csúcsra, kihúzza magát, és körültekint.
Most képzeljük el, hogy a boldogságra törekvő hegymászó ekkor ezt morogja a kapucnija mögött: „Ez egy borzalmas ötlet volt. Soha többet nem csinálok ilyet!”
Ehelyett azonban büszkén lesétál, majd jövőre újra belevág.
Mi is hajt tehát bennünket? Erre a kérdésre keresi választ munkásságában a téma koronázatlan szakértője, Dan Ariely, a Duke Egyetem pszichológia és viselkedéstudományi professzora.
Az értelem mindent elsöprő ereje
Dan Ariely számtalan apró kísérlettel tette próbára tanítványai és más gyanútlan önkéntesek tűrőképességét repetitív munkavégzés közben. A kutatásai során azt kereste, mik azok a tényezők, amik az alanyokat ráveszik arra, hogy ezeket az unalmas tevékenységeket minél tovább űzzék.
Legszemléletesebb kísérletében az alanyokat arra kérte, hogy Lego robotokat építsenek. Az első darabért 3 dollárt fizetett, majd minden egyes további darabért 30-30 centtel kevesebbet. Arra volt kíváncsi, mikor érkezik el az a pont, amikor a kísérletben részt vevők azt mondják: „Áh, elég volt, ez már nem éri meg”.
Az önkénteseket két csoportra osztotta. Az első csoport tagjai sorban építették a Lego robotokat, amiket a kutatást vezető asszisztens egyenként össze is gyűjtött, majd félre is tett. Amikor a kísérlet véget ért, csak akkor közölték a résztvevőkkel, hogy a robotokat alkatrészekre szedik, és a következő alany fogja ezeket ismét összerakni.
A másik csoport tagjai – akiket Ariely „sziszifuszi munkásoknak” hívott – azonban azzal szembesültek, hogy minden egyes összerakott robotot a szemük előtt szereltek szét azonnal, majd azokat kellett ismét összerakniuk. A többi feltétel ugyanaz volt: mindkét társaság önkéntesei ugyanannyi pénzt kaptak a munkáért és ugyanolyan nehéz volt a feladat is. Mégis, mennyivel teljesített rosszabbul vajon ez a csoport?
Ha abból indulunk ki, hogy a munkánk során a pénz, a fizetés a legerősebb motivációs tényező, akkor azt kell gondolnunk, hogy a két csoport teljesítménye között a különbség elhanyagolható, az első csapat csak minimálisan teljesít többet. A valóság azonban mást tükrözött: míg az első csoport tagjai átlagosan 11 robotot szereltek össze, addig a sziszifusziak átlagosan 7-et. Még érdekesebbé vált a kísérlet, amikor megvizsgálták, hogyan teljesítenek azok mindkét csoportban, akik szeretnek legózni? Az első esetben azt figyelték meg, hogy azok, akik örömüket lelik a Lego összeszerelésében, még tovább dolgoztak, akár úgy is, hogy már nem kaptak érte pénzt. Azonban azok, akiknek a szeme előtt szerelték szét a robotokat, semmivel sem dolgoztak többet, mint a társaik. Azzal, hogy a munkájuk értelme látszólag elveszett, már nem voltak motiváltabbak a többieknél.
Sok kicsi sokra megy
A munkánkban megtalálni az értelmet tehát kulcsfontosságú. Nem szükséges azonban világmegváltó célokat kitűzni: az is elég, ha úgy érezzük, a munkánk nem veszik kárba, és ezzel másnak jót teszünk.
A kis győzelmek nap mint nap energiával töltenek fel bennünket, ezáltal pedig úgy érezzük, hogy folyamatosan fejlődünk: ez a „Haladás Alapelve”. Ha megértjük, milyen hatással is van tevékenységünk a környezetünkre, azzal máris nagy lépést tettünk afelé, hogy szívesebben és lelkesebben végezzük azt.
Ezért fontos, hogy a vezetők és menedzserek maguk is megértsék, mi a szervezet tevékenységének célja és értelme – így majd rájönnek arra is, hogy mennyire fontos időt és energiát fordítani a munkavállalók bevonására.
Úgy tűnik tehát, hogy az hajt bennünket előre, ha megtaláljuk a tevékenységükben az értelmet, ha úgy érezzük, hogy van értelme valamit csinálni – és ez nem csak a munka világára igaz. A legerősebb motiváció az önmagunkon túlmutató cél keresése, önmagunk meghaladása, mások segítése vagy akár csak a teremtés öröme. A boldogság űzése tehát nem motiváció, hanem cél: nem azért dolgozunk, hogy boldogok legyünk, hanem akkor leszünk boldogok, ha értelmet találunk a munkában.
TÉGED IS ÉRDEKEL, MI MOTIVÁLHATJA A KOLLÉGÁKAT A MUNKAHELYEDEN? KERESS MINKET ÉS BESZÉLGESSÜNK RÓLATOK EGY KÁVÉ MELLETT.
Szerző: Dr. Kalmár Péter
*fotó: Freepik - jogtiszta tartalom
